A főbb magyarországi vilajetek a következők voltak: a budai (1541-től), a temesvári (1552-től), a győri (1594–1598), az egri (1596-tól), a kanizsai (1600-tól), a váradi (1660-tól) és az újvári (1663-tól). A vilajetek élén a beglerbégek álltak. Az alsóbb szinten a szandzsákok helyezkedtek el, ezeket a szandzsákbégek igazgatták. A náhijék alacsonyabb szintű adóigazgatási egységek voltak. A térképen megfigyelhető, hogy a határmenti szandzsákszékhelyek sűrűbben helyezkedtek el, mint az hódoltsági terület belső részein. Ez azzal magyarázható, hogy a szandzsákokat általában egy-egy fontosabb erődítmény köré szervezték meg. Az oszmán hódoltsági területeken bevezetésre került a muszlim vallásjog (saría) és a szultáni jog (kánun), amelyek érvényesítésére kialakultak a hódoltsági kádik székhelyei. A magyar lakosságú területeken általában a szandzsákszékhely volt az egyetlen kádiszékhely is, míg a délebbi területeken, ahol az oszmán – balkáni lakosság volt túlsúlyban, a kádiszékhelyek hálózata is sűrűbb volt.
A magyarországi török hódoltság számos egyedi vonással rendelkezik. Ezek közül az egyik a kettős, vagy hármas adóztatás rendszere volt, amelyben a magyar rendi intézmények, az egyház és a magánföldesúr a török uralom időszakában is megtartotta fennhatóságát csaknem az egész hódoltsági terület felett és törökökkel párhuzamosan adóztatott. Ennek a kettős uralomnak volt egy másik jellegzetesség is, amely lehetővé tette, hogy a többfelekezetűség egyedülálló modellje alakuljon ki a Kárpát-medencébe. Tóth Ferenc–Nagy Béla Fájlnév: török_hódoltsá Fájlméret: 366. 79 KB Fájltípus: image/jpeg